Az amerikai egyetemi kosárlabda egyre erősebben vonzza Európa legtehetségesebb fiatal játékosait, miközben a WNBA fejlődése az egész női kosárlabda erőviszonyait átalakítja. Éles Péter, a Nemzeti Kosárlabda Akadémia női szakágának vezetője a WNBA All-Star Weekendjén járt, ahol régi ismerősökkel, edzőkkel és egyetemi szakemberekkel találkozott. Vele beszélgettünk arról, hogyan látják Amerikából a pécsi Akadémiát, milyen lehetőségek nyílnak a magyar tehetségek előtt, és miért nincs általános válasz arra a kérdésre, hogy egy fiatal játékosnak Európa vagy Amerika jelenti-e a jobb utat.
– A rájátszás után Amerikában jártál. Mi volt az út célja, és kikkel találkoztál?
Magánút volt, meghívást kaptam a WNBA All-Star Weekendjére. Ilyenkor vannak olyan események, fogadások, ahová olyan szakembereket hívnak meg, akik korábban különböző játékosokkal, edzőkkel, egyetemekkel vagy ügynökségekkel dolgoztak együtt. Több ilyen eseményen részt vettem, és sok ismerőssel találkoztam. Ott volt például José Fernandez, a Dallas Wings vezetőedzője, aki két évvel ezelőtt nálunk is járt az Akadémián, Lindsay Whalen, aki Dorkát edzi a Minnesota Lynx másodedzőjeként, Tangela Smith, a Phoenix Mercury másodedzője. És természetesen beszélgettünk Josepovits Kinga lehetőségeiről is, hiszen több amerikai egyetem érdeklődik iránta.
Úgy tudom, a tavaly visszavonult legendával, Diana Taurasival is találkoztál.
Diana Taurasival az esemény főszponzorának egyik rendezvényén sikerült néhány szót váltanom. Mondanom sem kell, az első kérdése Rátgéber Lászlóról szólt, akivel a közös munka idején kialakult jó kapcsolata azóta is megmaradt. Diana is tud az Akadémiánkról, sőt hallott az idén 17. alkalommal megrendezett Bajai Rátgéber Nemzetközi Kosárlabda Táborról is. Szóba került a tavaly megjelent dokumentumfilm-sorozata, valamint az is, hogy néhány nappal később a Phoenix Mercury visszavonultatja a mezét. Úgy váltunk el, hogy a közeljövőben még beszélünk – és ki tudja, talán egyszer ő is ellátogat a pécsi létesítményünkbe.
Ezek a személyes kapcsolatok nagyon fontosak. Amerikában a női kosárlabda egy olyan rendszer, ahol elképesztő részletességgel térképezik fel a játékosokat, már nagyon fiatal korban. Kingára már három éve, 15 éves korában is felfigyeltek, amikor először játszott az U16-os válogatottban. Akkor kaptam róla az első érdeklődő üzeneteket. Jelenleg túlzás nélkül állíthatom, hogy a legjobb amerikai egyetemek versengenek Josepovits Kingáért.
– Mennyire ismerik Amerikában a pécsi Akadémiát?
– Ismerik. Ha tőlünk jön egy játékos, látják, hogy honnan érkezett, és aki ismeri az európai női kosárlabdát, az tudja, hogy itt milyen képzést kapott. Tudják, hogy megkapta azokat az alapokat, amelyek kellenek ahhoz, hogy profi játékos váljon belőle. Juhász Dorka elvitte a hírünket a tengerentúlra, ez rengeteget segített. Az is számít, hogy a Phoenix stábjából jártak nálunk, amikor Lexi Held játékát nézték, és közben Rátkai Esztit is látták játszani. Később pedig őt draftolták. És természetesen a Módszertani Központ konferenciái is sokat jelentettek. Amikor Amerikában azt mondod, hogy az Akadémiánkon járt Bob McKillop, Nick Nurse vagy Chris Finch, néznek rád kerek szemekkel. Aztán mindig van valaki a társaságban, aki azt mondja: persze, tudom, láttam, hallottam róla. Ott vagyunk a látóvonalukban. Európa egyik legjobb műhelyeként tartanak számon.
– A WNBA közben elképesztő változáson megy keresztül. Hogyan látod ezt a berobbanást?
– Nagyon népszerű, és egyre népszerűbb a WNBA. Óriási bázisa van. Nagyon sok sztár adja mellé a nevét. Jason Sudeikis például rendszeresen ott van a női meccseken, viszi magával a lányát is. Ez nem mellékes. Amerikában nagyon értenek a szórakoztató iparhoz, minden apróságot fel tudnak építeni tudatosan. Sokszor minél nagyobb a konfliktus, annál többen nézik. Olyan ez néha, mint a politikában: két ember egymásnak feszül, aztán lehet, hogy utána együtt vacsoráznak. Sokszor show, sokszor előre felépített történet. De közben persze vannak valódi, nagyon nagy ellentétek is.
Ezt mi nem tudjuk és nem is kell egy az egyben lemásoljuk. Azt viszont látnunk kell, hogy milyen irányba megy a női kosárlabda.
– Erre hogyan tud jól reagálni egy pécsi akadémia?
– Mi ezt elsősorban úgy tudjuk lekövetni, hogy ha van olyan szintű játékosunk, aki Amerika felé kacsint, akkor legyen olyan kapcsolatrendszerünk, amellyel tudunk neki és a családjának tanácsot adni: menjen-e, hová menjen, hol lesz jó kezekben.
Rengeteg ügynökség ráállt erre, de ez azért veszélyes is, mert nem mindig ismerik pontosan az amerikai egyetemi rendszer jogi hátterét, ami ráadásul államonként is változhat. Egy hivatalos egyetemi látogatásnak is pontos keretei vannak. Ezek olyan információk, amelyekkel egy játékosnak és a családjának tisztában kell lennie. Nekünk az a dolgunk, hogy ha van ilyen játékosunk, akkor tudjuk segíteni az útját. Nem azt mondom, hogy más nem dolgozik jól, vagy hogy az ügynökségek nem jók. Azt mondom, hogy nekünk megvan az a kapcsolatrendszerünk, amellyel az ő egyéni fejlődési útját figyelembe véve tudjuk támogatni.
– Amerika egyre nagyobb vonzereje közben komoly kérdés az európai utánpótlás számára is. Mit lehet ezzel kezdeni?
– Ezt nem lehet lefedni egy fedővel és úgy tenni, mintha nem létezne. Azt kell megnézni, mi a magyar kosárlabda érdeke, mi az Akadémia érdeke, és mindenekelőtt mi a játékos érdeke. Én azt gondolom, Magyarországon járható út lenne, ha segíteni tudnánk egy olyan egyetemi kultúra kialakítását, amelyben az egyetem segíti a kiemelt sportolókat, hogy az egyetem és a csapat együttműködve a sportoló számára valóban megteremtsék a kettős életpálya feltételeit. Ma ez Magyarországon még nincs meg azon a szinten, mint Amerikában.
– A válogatottak szempontjából is problémát okozhat, ha egyre több európai játékos megy ki Amerikába?
– Igen, erre oda kell figyelni. Fontos, hogy a játékosok olyan helyre kerüljenek, ahonnan elengedik őket a válogatott programokra. Ha nem is minden felnőtt válogatott összetartási ablakra, legalább az utánpótlás-világversenyekre. A rendszer jelenleg azért is nehéz, mert az NCAA nem része a FIBA rendszerének. Nincs ugyanaz a „letter of clearance”, mint amikor egy játékos egyik európai klubból a másikba igazol. Amíg ez nincs rendezve, nagyon nehéz egységes szabályozást kialakítani. A FIBA próbál ezen dolgozni, de jelenleg ez még nincs megoldva.
– Mit kap ebből vissza az Akadémia, ha egy általa felnevelt játékos Amerikába kerül?
– Rendszerszinten jelenleg keveset. Vannak olyan ügynökségek, amelyek komolyan veszik ezt, és megtisztelik azt a műhelyt, ahonnan a játékos érkezik. Ez nagyon korrekt. És vannak olyanok is, akik csak azt nézik, hogy megszerezték a játékost, onnantól nem foglalkoznak azzal, honnan jött.
Mi nem vagyunk Amerika ellen. Örülünk ugyanúgy, ha valaki elmegy Sopronba vagy Szekszárdra, mint ha Amerikába megy. Ugyanolyan büszkék leszünk rá, szurkolunk neki és várjuk vissza. Az Akadémia például azzal is profitálhat, hogy a szakembereink tanulmányutakra mehetnek, kapcsolatokat építhetünk. És ahová Josepovits Kinga végül kerül, abban az egyetemben biztosan lesz együttműködési potenciál. Nekünk ezekkel a lehetőségekkel élnünk kell.
– Vagyis nincs olyan, hogy Amerika jó vagy Amerika rossz. Minden játékosnál külön kell eldönteni, mi a megfelelő út?
– Pontosan. Mindig egyénileg kell mérlegelni. Van, akinek kifejezetten jót tesz, hogy kimegy Amerikába, és van olyan játékos, aki 18 évesen már Euroligát tud játszani Európában. Mindig azt kell megnézni, hogy az adott játékosnak személy szerint mi a legjobb. Sok perspektivikus játékos elveszhet az amerikai rendszerben, másnak viszont nagyon jót tesz. Dorkánál is azt mondtuk annak idején, hogy itt nem tudott volna rögtön Euroligát játszani, és végül kiderült, hogy nagyon jót tett neki az amerikai egyetem.
Az NIL is sokat változtatott a képen. Van, aki egyszerűen ösztöndíjjal megy ki tanulni, és neki valóban a tanulás az elsődleges. De aki komoly NIL-pénzért kerül egy egyetemre, annál már más a helyzet. Amerikában megfordult a rendszer. Régen az volt a kép, hogy kosárlabdázol, közben bejársz az egyetemre, és kapsz egy diplomát. Most bizonyos játékosoknál inkább az van, hogy beiratkozol az egyetemre, és fizetnek azért, hogy kosárlabdázz. Ez alapvetően változtatja meg a piacot.
– És ez mit jelent hosszabb távon az európai női kosárlabdának?
A WNBA tovább fog bővülni, és egyre nehezebb lesz összeegyeztetni az amerikai és az európai szezont. Dorka esete jó példa: ezt nem lehet négy-öt éven keresztül folyamatosan csinálni. Tavaly ő is kihagyta a WNBA-t. Közben Amerikában már olyan pénzeket tudnak fizetni, marketingpénzeket is, hogy a játékosnak ne feltétlenül érje meg átjönni Európába. Régen ez fordítva volt. Az európai csapatok sokkal többet fizettek, a WNBA pedig a presztízs és a szakmai szint miatt volt fontos. Olyan is volt, hogy egy európai klub azért fizetett egy amerikai világsztárnak, hogy ne játsszon a WNBA-ben. Ez most megváltozik. Az orosz csapatok kiestek, a török klubok sem tesznek már bele annyi pénzt, mint korábban. Azok az extrém fizetéskülönbségek, amelyek régen Európa javára döntötték el a kérdést, egyre kevésbé léteznek. A legnagyobb világsztárok pedig azért sem feltétlenül jönnek majd Európába, mert Amerikában akkor is többet kereshetnek a marketinggel, amikor éppen nem játszanak.
