A Magyar Edzők Társaságának elnöksége a Mesteredzői Kollégium javaslata alapján mesteredzői címet adott Ivkovics Sztojannak, a magyar férfi kosárlabda-válogatott szövetségi kapitányának. A kiváló szakembernek a mesteredzői címet 2003-ban kiérdemelt Rátgéber László, Akadémiánk szakmai és stratégiai igazgatója gratulált a II. Egyed Mihály Emléktorna eredményhirdetésén.
Délről jöttek, ahol minden hevesebb. Gyorsabb a szó és gyorsabb a tett, talán még a gondolatot is megelőzi néha.
A Laci meg a Sztole.
Rátgéber László és Ivkovics Sztojan.
Két mesteredző.
Két magyar mesteredző.
Egyikük útja Dubrovnikból, a másiké Újvidékről vezetett ide. Mondhatnám, ide Pécsre, hiszen bár mindketten teletűzdelhetnék győzelmi zászlócskákkal a térképet, ragaszkodunk hozzá, hogy ők a mieink.
Rátgéber László 2003-ban lett mesteredző, miután elképzelhetetlen csúcsokra futtatta fel a pécsi női kosárlabdát. Megőrjített egy várost.
Egyszer, már a sokadik bajnokság után, odaszóltam neki az utcán:
– Indulhatnátok már egyszer ökölvívómeccsen is!
Nézett rám, láttam rajta, azt gondolja, bár ismerjük egymást, de annyira nem, hogy bolondságokat kiabáljak neki az utcán.
– És miért bokszoljunk?
– Mert ott talán megvernének benneteket.
Nyakamba borult, egy pillanat alatt létrejött a barátság, amely mindmáig tart és már így is marad.
Rátgéber László után 17 évig egyetlen kosárlabdaedző sem kapta meg idehaza ezt a kitüntető címet. Az idén aztán Ivkovics Sztojan mesteredző lett, mert oda vezette a férfi válogatottat, ahová rég szerettük volna.
Sztolét igazából nem is kosármeccsekről ismerem, pedig nagy sztár volt, hanem a pécsi éttermekből és kávéházakból. A legendás Fregattból, ahol gyakran üldögéltek feleségével, Béres Timivel (aki természetesen a Rátgéber-féle aranycsapat tagja volt). Tudtuk, hogy ki kicsoda, néha szót váltottunk, de inkább nagyokat köszöntünk egymásnak.
Egyszer csak azt mondta nekem Sztole:
– Ismerem Dubrovnikból ezt a típust, amilyen te vagy. Örökifjú férfiember, sétálgat az utcán, kávézik a teraszokon, Camparit iszik, jó éttermekbe jár, mindenki kalapot emel neki, ő meg barátságosan visszaköszön. Élhetnél akár az Adrián is.
A jogban szédelgő feldicsérésnek tartják az ilyent, de ember még nem született a földön, aki elszaladna előle.
De, maradjunk inkább a kosárlabdánál.
Ha sétálgatunk a magyar kosárlabda legújabb kori történetében, a dicsőségtáblákon rendre találkozhatunk Rátgéber László és Ivkovics Sztojan nevével. Nem titok, bár jól ismerték, de nem mindig szerették egymást.
Most, Pécsett, a II. Egyed Mihály Emléktornán már úgy találkoztak, mint két barát.
Mint két mesteredző.
Belénessy Csaba
